Veszélyes vizeken, avagy Mentsvár 2

Méltatlanul. Remélem, bojlisok nem nagyon tévednek ide, mert ettől a mondattól menten infarktust kapnának. Sebaj, nekem most már Harsány akkor is a lapátdévérek és a ducibbnál ducibb, kilón felüli kárászok kimeríthetetlen tárháza. Szokásomhoz híven ezen a késő őszi reggelen is korán érkeztem, még az ügyeletes éjjeliőr engedett be a kapun. Kezdetét vette az év utolsó horgászatainak egyike. Egy fából épített széles stégre pakoltam ki a felszerelésemet, nem messze a halőrháztól, ahol nem mellékesen büfé is üzemel. (Ennek később még jelentősége is lehet.) A stéget különben a bojlisok csónakos ki-becuccolására használják nyáron, a túlparti állások kényelmes eléréséhez. Én keszegezésre.

Az etetőanyagot csak rostálni kell, a fagyóból vettem ki előző este. Valamilyen halas kaját sikerült kibányásznom a mélyhűtőből, színe világos barna, illata bizonytalan. Karamellás poraromával egyértelművé tettem, horgászatom célhala ma is a keszegnép. A csontit később öntöm csak hozzá, színét fekete színezővel sötétebbre keverem, kicsit állni hagyom. Persze semmi köze a pihentetésnek a szakszerűséghez. Indokot kellett találnom, hogy elsétáljak az „egysörömért” Lukihoz, aki időközben megérkezett. A büfé nyitva áll. Álcából megiszom egy feketét is, ami ugyanolyan gyalázatos ízű, mint amilyet egy kávé automatából várhatunk. A rossz íz nem tudom, múlik-e, a biztonság kedvéért még egy dobozost magamhoz veszek.

Ködös reggel

Sokat etetni ilyenkor már nem kell, azért megszokásból dobok hatot az oldalkosaras szerelékes bottal, csakhogy ráálljon a kezem a távolságra. A késő őszi nap sugarai vörösen világítják meg az eget. Kisvártatva félénken kikandikál a falubeli templom tornya mögül maga a király is. Mintha tétovázna kicsit, van-e neki dolga egyáltalán egy ilyen párás, kora téli reggelen? Aztán megcsillan a fénye a tó vízén, így már nem hátrálhat, észrevették. A koronája lassan elhagyja a torony ferde vonalát, és ezzel hivatalosan is kezdetét veszi a nap. A víz melegebb a levegőnél, az intenzív párolgás erről tanúskodik. Csontival kezdem a horgászatot és nem is szándékozom mással folytatni, legfeljebb a színekkel játszom közben. Valahogy a pirosat jobban szeretik. Sosem fogom megérteni, miért? Most is nehezen állnak rá a komák az etetésre, ilyenkor már ők sem rohannak a karamellás felhőbe habzsolni.

Harcüléspont

A tó pontyállománya egyébként elképesztő! A tórekord már bőven harminc kiló felett van, de számos húsz kiló körüli pikkelyes is lakója a völgyzárógátas tónak. A halak súlygyarapodását gazdájuk rendszeresen ellenőrzi is, köszönhető ez a chipeknek, a 21. század technológiájának. A bojlis tórészlet felett az erdőben még két tavacska bújik meg, afféle előszűrőként, halbölcsőként funkcionálnak. Ilyentájt, december elején megtörténik a következő évre a bojlis helyek lefoglalása. Szabad időpontot már csak itt-ott találni, hétvégékre egyet sem, talán még kora tavaszra és késő őszre van foglalható pihenőnap. Ezen a napon viszont már nem kellett attól tartanom, hogy nem találok alkalmas horgászhelyet, bojlisok csak nyomokban mutatkoznak a parton. A tó bejáratánál románok táboroznak, mondják, ők jól bírják a hideg éjszakákat. De egész Európából érkeznek már ide vendéghorgászok az év során, a tó jó híre lassan, de biztosan bejárja az egész földrészt. Nehézfegyverzetű feedereseknek is kedvenc úticélja a Miskolc közeli víz, de foglalás nélkül elindulni a napijegyes helyekre sem érdemes. A horgászatot megelőző nap egy telefon ezreket spórolhat a horgásznak. Azt is jó tudni, hogy száz méter alatt kapitális pontyot fogni nem nagyon lehet. Normális esetben. A bojlisok az évek során egyre jobb felszerelésekkel, egyre kiforrottabb dobási technikák alkalmazásával száz méter fölé emelték a kíméleti zóna határát.

A zord idő engedni látszott, a nap sugarai lassan, de biztosan megtörték az ellenállását. Sokkal melegebb azért nem lett, forró teát kortyolgatni ilyenkor nem hátrány. Mondhatnám, hogy számolatlanul jöttek a szebbnél szebb dévérek és kárászok, de akkor hazudnék. Egyrészt, mert számoltam, másrészt meg, ebben az évszakban már minden hal ajándék.

Ködelmúlóban

Ez sem kicsi...

A tizedik dévér visszaengedése után erőteljesen görbül a bot spicce, alig van érkezésem elkapni a karcsú parafanyelet. Kézbe véve a botot nem lehet kétséges, ponty van a horgon. Kicsi sem lehet, mert nem rázza a fejét, nem szaladgál jobbra-balra, csak húzatja magát. A medium bot nyélig karika. Vagy azért mert a víz hideg, vagy azért mert már annyira rutinos a bajszos, tudja, úgyis visszaengedem, tíz perc alatt a lábamhoz terelem. Akkor látom csak meg a pikkelyeit, tényleg nem kis példány, viszont nagy a baj! A keszeges merítőfejjel ezt nem szákolom meg. Most mi lesz? Közelben senki, kiabálva sem igen jutok semmire. A főhalőr negyedórája indult körjáratra, kikérdezni az elszánt sátras népet az éjszakai fogásokról. Ha ezt Peti megtudja, biztosan agyonüt! De ki gondolta volna, hogy 30 méteren ekkora jószág kívánja meg a piros-fehér csonticsokrot?

Óvatosan aládugom a kis merítőhálót, majd fejjel a földnek, félig beletuszakolva indulok fel vele a gátra. A narancssárga farka mozdulatlanul meredezik az égnek. Szerencsére akkor sem izgága, amikor a dús, méregzöld fűre helyezem, hogy kiszabadítsam a horgot a szájából. A kis horog könnyen engede, hogyne tenné, teljesen kihajlott. Ha most fonott dobóelőkét használok, akkor ki is egyenesedett volna. De még a vízben. Keszegezéshez nem szokásom fonottal megtoldani a főzsinórt, csak úgy sodrok egy hurkot, abba megy a vékony előke a pici horoggal, fölötte csúszkál a drótkosár.

Szerencsére a pontymatrac hiánya sem okoz most gondot, a természet lágy, méregzöld öle megóvta helyettem is a halat. Sietve, két kézzel tartva a hálót lábam közt cipelem le barátunkat a vízhez. Térdre ereszkedve, boldogan engedem vissza a nap színű, aranyhasú pozsárt. Szerencsére semmi baja nem esett, lassan eltűnik az átlátszatlan vízben, egy utolsó istenhozzádot intve farkával. Csak ekkor tudatosul bennem, mi is történt valójában és persze az a sajnálatos kifejlet is bevillan, izgalmamban még egy fotót sem készítettem a tó eme csodás ajándékáról. Annyi baj legyen! Én emlékszem rád…

képek és írás: Mizser Csaba