A várva várt első horgászat

 Aki nem volt rest, szinte bármely hétvégén kergethette a halakat, mi is rápróbáltunk néhányszor. A siker kulcsa a hideg vízben bandába verődött vegetáló halcsapatok megtalálása volt csupán, a mai modern, kalóriabomba jellegű etetőanyagokkal és csalikkal hozzá lehetett jutni a sikerélményhez. Igen ám, de mit tegyen az, akinek feltett szándéka, hogy a partközelbe csalja a halakat, és ott, rakós bottal fogja meg őket? A horgászat eme válfajának sajnos kicsit hosszabb a holt szezonja, tartós jó idő, és melegedő víz szükséges a sikerhez. Az elmúlt heteknek köszönhetően végre eljött az a hétvége, amit már nagyon vártam, szabadnap, jó idő, melegedő vizek… Ezt a magas labdát nem lehetett kihagyni, minden mást sutba dobva nekikészültem egy jó kis rakós botos pecának. Szerencsémre két „D” betűs jóbarát, Duba és Dunken is az általam választott pályát jelölte ki a hétvégi tesztalanynak, így hárman vágtunk neki a szombat délelőtt kellemes eltöltésének. Tesztalanynak bizony, hiszen mindannyian érdekeltek vagyunk egy amatőr, baráti horgászverseny sorozatban, a Pecatusában, amely bizony a Moby Dick horgásztavon veszi kezdetét Április első hétvégéjén. Duplán szerencsés egybeesés, hiszen baráti körben, több horgászmódszert kipróbálva tudunk információhoz jutni, melyik az az etetőanyag és csali kombináció, amivel sikeressé tehetjük a rajtot a sorozatban.

                Az autóba már előző este bekészítettem a szükséges felszerelést, mivel csak „tesztpeca” lesz, így akár még egy focilabda is befért volna a cucc mellé. Nincs mit tenni, a rakós botos peca már csak ilyen.

A horgászat eme ága meglehetősen eszközigényes, a drága bot megóvása, mint fő motiváció arra sarkalja a horgászt, hogy mindent megtegyen ennek érdekében. Sokakat már ez elriaszt a rakós botos pecától, de akinek lehetősége van ezt kipróbálni, és megfertőződik vele, annak meg sem kottyan néhány köbméter pecacucc megmozgatása egy jó kis rakózás érdekében. Így vagyok vele én is, szeretem, amikor szépen lassan összeáll a harcálláspont, minden kézre esik, a ládáról ideális esetben le sem kell szállni az asszó végéig. Tény, hogy a horgászat végén az összepakoláskor előfordul, hogy magamban elhatározom, többet ilyet nem teszek, áttérek a vödör spiccbot kombóra, de ezt valahogy mindig sikerül elfejteni a következő alkalomra.

                Szombaton kora reggel, egy útba eső benzinkúton futottam össze Dubával. Lejattoltunk, megbeszéltük az útvonalat, amit már úgyis kívülről tudtunk, majd autóinkba pattanva immáron konvojban támadtuk meg a célpontot. A helyszín a Taksony-Bugyi-Dunavarsány háromszögben található, alig húsz perc alatt oda is értünk. Dunken már ott várt minket, friss jogsi, új autó, Ő időben elindult, nehogy a frissen átadott 4-es metrót megszálló tömegek útját állják, ezzel meghiúsítva a tervezett programot. A napijegy kiváltása után megszálltuk a Holdat. Sajnos helyi adottság, hogy kavicsok és homok alkotja a part nagy részét, tekintve, hogy ez a tórendszer is valamikor kavicsbányaként üzemelhetett, így itt is a sóder különböző fajtái találhatóak meg lépten, nyomon. Örömhír a fanyalgóknak, hogy az erózió alig néhány ezer éve alatt valószínűleg helyrehozza ezt a baklövést, úgyhogy egyszer bizonyosan lehet majd hatalmas fák árnyékában, golfpálya minőségű pázsiton is tolni a pecát a „Feketén”. A tórendszer tavait ugyanis kissé hektikusan, de színekről nevezték el az üzemeltetők… Van a piros, a fekete, a nagy halas, a nevelő meg a kis versenytó… Bizonyára elfogytak a színek, ki tudja… Mindenesetre mi a feketét vettük célba. A legutóbbi tereprendezéskor a part kavicságya egy homokfedést kapott, így amolyan délpesti tengerpart utánérzést biztosít, ennek örömére a víz közvetlenül, autóval nem közelíthető meg, ugyanis a hagyományos autó ebben a homokban elássa magát.

Mintegy 20 méterre a víztől dobtuk el az autókat, szerencsénk van, a kíméleti területnek lezárt partszakasz kezdetén sehol egy lélek, kellemes lapos part fogad minket. Gyorsan meg is kezdtük a helyszín belakását. Az autókból hihetetlen mennyiségű felszerelés került elő, ládák nyíltak, mindenki vadul pakolt.

Dubáék nyerték ezt a meccset, ma a féder botokra szavaztak, én még építkeztem bőszen, mikor ők már dobálták befelé a cájgot. Mire elkészültem, már mindkettőjük keze halszagú volt, özönvíz előtti méretű ezüstkárászokkal kezdték az etapot. Hagytam őket kibontakozni, hiszen én még sehol sem tartottam. A mai napra édes etetővel készültem, a tavaszi időpontnak megfelelően egy kis fekete színezővel tettem diszkrétebbé a halétket.

A mintegy másfél teáskanálnyi ételszínezék totálisan besötétítette az egyébként világos, mintegy másfél kilónyi kaját.

Egy jó adag poraromával még édesítettem rajta egyet, had vigye hírét a víz, itten bizony lakoma lesz, hogy minél távolabbról is odavonzzam a téli koplalásban megéhezett uszonyosokat. Többszöri vizezéssel beállítottam az állagát, majd öt teniszlabdányi gombócot formáztam, alapnak nem szántam többet belőle.

Szabadjára engedtem a dobozukban a lefojtott csontikat, megbontottam egy konzerv kukoricát, ezzel el is készült a mai menü.

Mivel nem voltam biztos benne, hogy nagy csapatokban várnak rám a halak a célterületen, csobogás helyett az etetőcsészét választottam az alapozás bejuttatására. Azaz csak választottam volna, valami nem stimmelt… Az etetőtop lényegesen kisebb átmérőjű volt, mint a bot, amire feldugnám… Itt valami árulás van!

Ekkor világosodtam meg, korábban kimértem a vízmélységet, ami elkérte a négyes tagot is a topszetre, jó háromfeles vizem van ugyanis. Gyorsan leoperáltam a hiányzó tagot a bekészített topszetről, feltoltam a botra, így már passzolt az etetőtop is. Gyors mozdulatokkal betoltam a gombócokat, majd óvatosan, teljesen a víz színén ejtettem őket ki a csészéből, hangtalanul tűntek el a vízben egymás után.

Adtam nekik egy kis kukoricát és csontit is, ezeket már magasról, kissé szétszórva borítottam az etetésre, ezt a hangot sokkal jobban szeretik a halak ugyanis.

A jól bevált Dínó féle pedzővel szerelt szerkót használtam, az előkét a tavaly nyáriról visszafinomítottam. 14-es erős horog, 14-es előkén, ez volt a mai választás.

Elsőre néhány csontit tűztem a horogra, és már toltam is befelé a botot.

Végre! Indulhatott a horgászat! A botot a középső tartóba tettem, de úgy tűnt, kár volt vele fáradni, kevesebb, mint fél perc múlva az úszó szép komótosan elmerült a gyenge szélben hullámzó vízben. Ráemeltem, apró pattogás a komoly halakra tervezett fekete gumin… Kicsi, alig 10 centis keszeg volt az első tólakó, a ráemelés erejétől egyből felcsobogott a víz tetején. Kifelé jövet lemaradt, nem ehhez a mérethez volt a szerkó összeállítva, ez tisztán látszott. Oldalra sandítva láttam, a többiek szorgosan szedegetik a halat féderen, már pontyot is fogtak. De hát ettől teszt a teszt, majd csak lesz valami… Újabb betolás, újabb gyorsa kapás, ez már jó 30 dekás keszeg, ki is jött látogatóba. Több rontott kapás után úgy döntöttem, emelek a téten, a néhány szem csonti túl népszerű az aprajanép körében. A csontik mellé egy szál vékony gilisztát akasztottam a horogra, az egyik végébe szúrtam a tűt, hogy attraktívan tudja kelletni magát a fenéken. Így már volt egy egész percem arra, hogy gyönyörködjek a tavaszi napsütésben, több nem jutott belőle, az úszó ismét komótosan eltűnt a víz alatt. Ráemeltem, de mintha elakadtam volna, a szerelék egy helyben maradt, csak a gumi nyúlt egy jókorát. Hoppá! Ezt vártam, ezért jöttem! A hal komótosan kőrözni kezdett, az ellenállását inkább a súlya adta, mintsem a védekezése vehemenciája, hideg még a víz, nincsenek erejük teljében a halak. Szépen lassan kicsaltam a partig, majd topszetre bontva vártam a pillanatot, hogy alátolhassam a merítőt.

Nem akarta megmutatni magát, de nem is harcolt valami vadul, a 14-es előke miatt nem erőltettem, hagytam, hadd körözgessen. A körök egyre kisebbek lettek, éreztem, ahogy centiről centire emelkedik a hal, ahogy topszetbe visszakívánkozó gumi folyamatos feszítése felőrölte az erejét. Néhány tétova kitörési kísérlet után alátoltam a merítőt, majd az ölembe vettem az első bajszost.

A horog kiválóan akadt, alig tudtam kibányászni a szája széléből. Elmenni csak szakítás árán tudott volna, az biztos. Gyors fotót lőttünk a halacskáról, és már engedtem is vissza a tóba.

Innentől kezdve nem volt megállás, az édes kajának köszönhetően több keszeg, kevesebb ponty, de folyamatosan jöttek. Amikor beleuntam a folyamatos érdeklődésbe, elhagytam az élő anyagot, egy szem, ujjaim között meglapított kukoricát tettem a horogra, majd egy apróbb szemmel még megtoldottam. A tervem bevált, a keszegek folyamatos zargatása alábbhagyott, volt időm átpillantani a többiekre, folyamatos fárasztással töltötték az időt, nem volt megállás. Hát igen, ez a víz rengeteg halat rejt, itt, aki tudja a csíziót, az biztosan nem unatkozik. A srácok fogása is kezdett nőni egyedsúly tekintetében, a kárászok elmaradoztak, egyre több és szebb ponty tette tiszteletét náluk a parton.

Amíg ezen merengtem, azt láttam, hogy nem látom. Mármint az úszómat. Nocsak, úgy tűnik, a két kukorica is megtalálta a gazdáját. Ráemeltem a botra, újabb masszív „akadó”. Ellentétben korábbi társaival, ez a hal igenis zokon vette, hogy evés közben találtam zargatni, ellentmondást nem tűrően indult meg a kijárat felé. Próbáltam óvatos emeléssel megfordítani, de a villamos ugyebár maximum csilingel, meg nem áll… Az előke mérete miatt kénytelen voltam engedni, a feszítést kicsit csökkentve adtam neki területet a meneküléshez, de nem köszönte meg, csak ment és ment, egyre inkább kihúzva a nem éppen gyenge gumit a topszetből. Kezdtem érezni, hogy ide már kevéske lehet a 14-es madzag, így a botot ráközelítettem a víz felszínére, ha szakad az előke, ne kapjam a képembe a szerkó maradványait. A hal ugyan nem gyorsított, de a kompromisszumkészség legkisebb jele nélkül haladt a tó közepe felé, majd egyszer csak visszarúgott a pálca, a gumi a víz alatt lévő úszó ellenállásának köszönhetően kellően lassan, a közvetlen életveszélyt elkerülve visszacsúszott a botba. Meglepetésemre az előke kibírta, a horog üresen, de hibátlanul megmaradt. Egy újabb jó pont az Antaresnek. A hal által okozott perpatvar megzavarhatta az etetés környékét, mert kisebb szünet következett a haltermelésben. Kihasználva a tétlenséget, gyorsan megreggeliztem, majd ráetettem kicsit a halaknak is. Néhány perc után emelős kapás, hát persze, hogy a keszegek tértek vissza először az etetésre. Fogtam belőlük néhányat, majd ismét kukoricára váltottam. Újabb szünet után most ismét elhúzós kapás, agresszív védekezés a mélyben, de valahogy erőtlen az ellenfél. Hát persze, hogy nem ponty volt a horgon, egy igazi kuriózum, fátyolfarkú koi kárász veszett rajta a kukoricán. Elképesztően változatos, amit ebben a tóban a genetika művel, az már egyszer biztos!

A csodahal szabadon engedése után a keszegek felbátorodtak, már-már idegesítően bökdösték a kukoricát is, nem találtam az ellenszert. Szerencsére a pontyok is odafértek, masszívabb elhúzós kapások jelezték a jelenlétüket, azonban a kis horog miatt többször is én húztam a rövidebbet a fárasztás során. Nem egy távozott néhány perces kardozás után, az egyik már a felszín közelében szabadult a szerkó komoly koppanással ugrott neki a botnak, szerencsére a gubanc elkerült.

A szomszédok is szedegették szorgosan, senki nem unatkozott, igazán aktív pecának voltunk részesei, mindenki boldogan viselte a megpróbáltatásokat.

A pecára szánt idő észrevétlenül szállt el. Az órám becsippantotta az egy órát, sajnos a kimenőnk lejárt. A családnak tett ígéretnek megfelelően kimondtuk a végszót: még egy hal. Sokat nem kellett várni rá, így aztán kis csapatunk pakolásba kezdett. A parkolóban kiértékeltük a nap tapasztalatait. Valószínűleg a horogméreten növelnem kell, mert túl sok halat vesztettem. A féder jobb volt, ez a számokból egyértelműen kiderült, voltak jobb és rosszabb csalik, de a kora tavaszi időpontot meghazudtolóan sok halat fogtunk mindannyian. Mindenképpen jó előjelek a jövő heti megmérettetés előtt, így teljes a konszenzus, jó peca vár ránk akkor is. Egy biztos, én viszem a rakót :)

Fotók és szöveg: Kádár Zsolt (KZs)